Villámtúra, töményen fűszerezve élményekkel. Olyannyira hirtelen ötlet volt, hogy indulásig meg sem fordult a fejemben, hogy menni kéne...
Történt ugyan is, hogy kedvesem a Börzsönybe került, ahol valami felmérést csinál. Mivel Királyrét közelebb van, mint Békés-megye, gondoltam, ha lesz időm, meglátogatom. Sajnos, hétvégén is dolgoznom kellett, így ez a lehetőség elúszni látszott. Ám de, ma kicsit előbb szabadultam a munka igája alól, és az alkalmat kihasználva, már is bringára pattantam, hogy megszerezzem kedvesemtől az oly régóta áhított csókot. A vonatom a Nyugati pályaudvarról indult, váci átszállással, Szokolyán tette le végül a szerelvény. Innen hegymenetben tekertem kb 5km-t, mire megérkeztem Királyrétre. Bár a kerékpár, fogalmazzunk úgy, hogy hegy-kompatibilis, rólam már ez nem volt elmondható, úgyhogy a tekerés jószerével tolásból állt. Csak annyit tudtam, hogy Kata egy parkolóban van, GPS szerint a közelben van is 3 parkoló. Nosza, felkerestem mindet, hátha, de nem jártam sikerrel. Búslakodva, hogy nem lett meg az áhított puszi, visszakanyarodtam a vonatállomás felé, és ekkor váratlan dolog történt. Az extra szipi szupi, törhetetlen, gyémántot is összeroppantó, tankcsapdán is átguruló, tűz és fagyálló biciklim angol tengelye (pedálnál leledzik, gyakorlatilag ezen vannak a pedálok, meg a fogaskerekek, szóval viszonylag fontos alkatrész) egy halk reccsenést követően kettétört. No, ennyit a további biciklizésekről a nyáron. Na de jött az észrevétel, hogy jutok haza, és még mindig hol van Kata? Telót elő, mert hát városi gyerek megszokta, hogy térerő mindenek felett, de ez nem vezetett eredményre. Királyrét a térerő felett áll. Nos, mivel még halvány emlékeim voltak a hajdani vezetékes, fülkés telefonok kultuszáról, nekiláttam életmentő drótos telefont keresni. Ilyennek ugyebár egy hotelben illik lenni, így az első helyre be is tértem. Sajnálattal, de kedvesen közölte a recepciós lány, hogy nincs szerencsém, mert kódolt a vonal, és nincs senki, aki tudná a kódot, de ha Telenoros vagyok, akkor a rét közepén a nagy fűcsomótól egy bolhaugrásra a 35. vonás irányába, és oly magasságban, hogy a galamb hasát ne csiklandozza repülés közben a csalán, fél percenként akad némi térerő. Állítása igaznak bizonyult, így tudtam segítséget hívni, apu személyében. Visszatolva leszázalékolt vasparipámat a központba (ezt azért fáj egy kicsit leírni, de tény, hogy pl Szelcepusztánál forgalmasabb a hely) leparkoltam egy kis patak feletti hídon, és bámészkodásba kezdtem. Emígyen akadt meg szemem a parkolási rend alatt látható térképen, ahol jelezve volt még egy parkoló, kb 3-4km-re. Nosza, futásnak eredtem, hiszen apu már jött, de a remény, hogy láthatom Őt, erősebb késztetés volt, mint a könnyű hazajutás reménye. Jutott idő kicsit bámészkodni is, és meg kell hagyni, még vissza kell oda menni, jobban körülnézni. Sok szép pillangó, és érdekes növény gazdagítja a dimbes-dombos tájat. Többre most nem volt idő, így a tájról ennyit mára. Teljesítménytúrákon tanult 6km/h-s sebességet diktálva és biciklimet hátrahagyva hamar elfogytak a méterek, és megpillantottam kedvesemet. Ő is engem, alig hitt a szemének. Volt nagy egymásnak rohanás, épp csak a vége szenvedett csorbát, hiszen "picit" leizzadtam, így az ölelés váratott magára, amég kicsit megszáradtam. De legalább 10 percig együtt voltunk! :) Sajna rögtön indulnom kellett vissza, mert apu bármikor megérkezhetett. Meg is jött, nem sokat kellett rá várnom, majd kényelmesen hazakocsikáztunk. Hát így ért véget ez a nap. No meg ez a bringa is... egy időre.
Emlékül Acélelefántomnak:
Történt ugyan is, hogy kedvesem a Börzsönybe került, ahol valami felmérést csinál. Mivel Királyrét közelebb van, mint Békés-megye, gondoltam, ha lesz időm, meglátogatom. Sajnos, hétvégén is dolgoznom kellett, így ez a lehetőség elúszni látszott. Ám de, ma kicsit előbb szabadultam a munka igája alól, és az alkalmat kihasználva, már is bringára pattantam, hogy megszerezzem kedvesemtől az oly régóta áhított csókot. A vonatom a Nyugati pályaudvarról indult, váci átszállással, Szokolyán tette le végül a szerelvény. Innen hegymenetben tekertem kb 5km-t, mire megérkeztem Királyrétre. Bár a kerékpár, fogalmazzunk úgy, hogy hegy-kompatibilis, rólam már ez nem volt elmondható, úgyhogy a tekerés jószerével tolásból állt. Csak annyit tudtam, hogy Kata egy parkolóban van, GPS szerint a közelben van is 3 parkoló. Nosza, felkerestem mindet, hátha, de nem jártam sikerrel. Búslakodva, hogy nem lett meg az áhított puszi, visszakanyarodtam a vonatállomás felé, és ekkor váratlan dolog történt. Az extra szipi szupi, törhetetlen, gyémántot is összeroppantó, tankcsapdán is átguruló, tűz és fagyálló biciklim angol tengelye (pedálnál leledzik, gyakorlatilag ezen vannak a pedálok, meg a fogaskerekek, szóval viszonylag fontos alkatrész) egy halk reccsenést követően kettétört. No, ennyit a további biciklizésekről a nyáron. Na de jött az észrevétel, hogy jutok haza, és még mindig hol van Kata? Telót elő, mert hát városi gyerek megszokta, hogy térerő mindenek felett, de ez nem vezetett eredményre. Királyrét a térerő felett áll. Nos, mivel még halvány emlékeim voltak a hajdani vezetékes, fülkés telefonok kultuszáról, nekiláttam életmentő drótos telefont keresni. Ilyennek ugyebár egy hotelben illik lenni, így az első helyre be is tértem. Sajnálattal, de kedvesen közölte a recepciós lány, hogy nincs szerencsém, mert kódolt a vonal, és nincs senki, aki tudná a kódot, de ha Telenoros vagyok, akkor a rét közepén a nagy fűcsomótól egy bolhaugrásra a 35. vonás irányába, és oly magasságban, hogy a galamb hasát ne csiklandozza repülés közben a csalán, fél percenként akad némi térerő. Állítása igaznak bizonyult, így tudtam segítséget hívni, apu személyében. Visszatolva leszázalékolt vasparipámat a központba (ezt azért fáj egy kicsit leírni, de tény, hogy pl Szelcepusztánál forgalmasabb a hely) leparkoltam egy kis patak feletti hídon, és bámészkodásba kezdtem. Emígyen akadt meg szemem a parkolási rend alatt látható térképen, ahol jelezve volt még egy parkoló, kb 3-4km-re. Nosza, futásnak eredtem, hiszen apu már jött, de a remény, hogy láthatom Őt, erősebb késztetés volt, mint a könnyű hazajutás reménye. Jutott idő kicsit bámészkodni is, és meg kell hagyni, még vissza kell oda menni, jobban körülnézni. Sok szép pillangó, és érdekes növény gazdagítja a dimbes-dombos tájat. Többre most nem volt idő, így a tájról ennyit mára. Teljesítménytúrákon tanult 6km/h-s sebességet diktálva és biciklimet hátrahagyva hamar elfogytak a méterek, és megpillantottam kedvesemet. Ő is engem, alig hitt a szemének. Volt nagy egymásnak rohanás, épp csak a vége szenvedett csorbát, hiszen "picit" leizzadtam, így az ölelés váratott magára, amég kicsit megszáradtam. De legalább 10 percig együtt voltunk! :) Sajna rögtön indulnom kellett vissza, mert apu bármikor megérkezhetett. Meg is jött, nem sokat kellett rá várnom, majd kényelmesen hazakocsikáztunk. Hát így ért véget ez a nap. No meg ez a bringa is... egy időre.
Emlékül Acélelefántomnak:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése