Létavértes- Irinyi emléktúra (25km)

Óóó na végre! Idejét sem tudom, mikor túráztam utoljára. Na jó, tudom, mert arról is van poszt. 

Na de mielőtt leírnám, hogy miért is közlekedek úgy, mint egy 90 éves rokkant nyugdíjas, némi gyónásra kell rávennem magam. :( Igen, észrevehetően megcsappant a posztok száma. Ez nem azt jelenti, hogy nem voltam friss levegőn, csupán annyit jelent, hogy pár kilométeres túrácskákon voltam, ami kellő lustasággal fűszerezve, posztot sem érdemelt. Meg is látszott mai teljesítményemen, hogy semmi érdemi edzés nem történt az elmúlt hetekben. Úgy érzem most magam, mint anno az első poszt megírása idején. A különbség csak annyi, hogy akkor nem várt rám egy táncos bál a túra után, de most igen. Biztos nem leszek bálkirály. Nos, ennyit a gyónásról, gyorsan elmormolok húsz "Mi túránk ki vagy a terepent" és már is kezdem a régen várt vadonatúj élménybeszámolómat...

 Létavértes környékén került megrendezésre, az Irinyi 15 25 emlék teljesítménytúra, a Létavértesi Fitness- és Szabadidősport Egyesület szervezésében. Elég korán kellett kelni, 6kor indult az egyik busz, mivel elértem a másikat, 7 órakor. Végül 8kor indult a túra a sporttelepről. A köd leereszkedőben volt, a kezdeti kb 50m-es látótáv csakhamar 30m körülire zsugorodott. Alapjában véve minden száraz volt, de az itinerem hipp-hopp megszívta magát párával, és foszlott, mállott... Nem volt túl kooperatív. Az út szépen ki volt jelölve, festékpöttyökkel, ami derült időben tuti elég is lett volna, így ködben kicsit kalandos volt eltalálni egyik ponttól a másikig. Az útleírás több mint kielégítő volt, időnként a száraz útadatok között fel-felbukkant egy-egy "most nézz balra" és hasonlók. Ez mindenképpen plusz pont. A táj csodaszép volt, a köd még szebbé tette. Ha valaki szereti a régi típusú PC játékokat, akkor a látvány mindenképpen magával ragadta volna. Csak megy az ember, a nagy tejfölben, és egyszer csak kirajzolódik előtte egy hatalmas feketéllő fasor. Nem ritkán holló hangja törte meg a csendet, és a fenséges madarakat néha meg lehetett pillantani, ahogy kiértek a tejfölös égbolt takarásából. Készült pár fotó, ezt egyszerűen nem lehetett kihagyni. Bár a fényképezőgép inkább az itinerem pártját fogta, és nem akarta megérteni, hogy a köd szép, nyugodtan fotózza le, és ne bénázzon az élességállítással, mert ez akkor is szép, ha nem tűéles. De azért én nyertem. Szép hely ez a Nyírség, de nagyon vendégmarasztaló a talaja. bokáig érő, alig nedves homok. Kín keservvel lehet csak átvergődni rajta, nagyon gyorsan elveszti az ember minden tartalékát. És mikor kiér egy jobb részre, mi várja ott? Friss szántás. Gondoltam is párszor egy két cifraságot, mert már 10km után úgy éreztem magam, mint aki a tolószékből kelt fel, és rögtön ment maratont futni. Ám de visszafordulni nagyon ciki lett volna. Kifejezetten sok nyugdíjas (tényleg idős) és fiatal (általános iskolás) vett részt a túrán, akik valahogy nem akartak lemerülni. Én csak küzdöttem a méterekkel, ők meg mintha a föld felett lebegtek volna, vígan kacarászva falták az utat. A 15km-nél figyelmeztetett a talpam, hogy nagymértékű hólyagosodás van kilátásban, és akár ezzel be is fejezhetnénk a sétát. Kedves talpam, legközelebb nem legyintelek le, ígérem, megtárgyaljuk a dolgot. Most már fejezd be a duzzogást, mert nagyon fájsz! No de menni kellett tovább, mese nincs, volt még kb 10km, és hiába hagytam volna abba, közel s távol semmi jármű nem volt, így max. eláshattam volna magam a homokban. Ekkor zendített rá az eső. Remek! Szemüveggel a látótávolság nullára csökkent, így levettem, és 10-20m-ről nagy magabiztossággal meg tudtam volna különböztetni egy vaddisznót egy mezei nyúltól. Több mint a semmi. :) Hamar elállt az égi áldás, épp csak annyi hullott, hogy tutira átázzak, nehogy véletlen hőgutát kapjak így "nyár derekán". Végre csak elfogyott a távolság, bár a talpam már követelődzésbe kezdett, mire megérkeztem az utolsó 100 méterhez. Itt sajna beleléptem egy gödörbe. Nem kellett volna. Éreztem, ahogy lábam apró, rögtönzött vízpárnácskái egyszerre mondják fel a szolgálatot, és árasztják el cipőmet saját tartalmukkal. Eddig sem voltam túl fürge, de itt bizony vissza kellett vegyek a tempóból. Nos, végül is beértem, 7 órás szintidőre 5.38-at hoztam, nem is olyan rossz. Kaptam inni, és még haza is hozott a külön busz. Ahol is a sok idős vígan csacsogott, amég az erős ifjú (én) édesen aludta az igazak álmát. Debrecenben mindenki szinte leugrált a buszról, csak én voltam olyan, mintha elhagytam volna a mankómat. Egész hamar hazaértem, elláttam sajgó patáim, és most mosolyogva várom, hogy kedvesem elkészüljön, és mehessünk táncolni a gólyabálba. Öltönyben, és szűk cipőben. Katáért mindent! De valaki hívjon mentőt szerintem....