Bezony bezony! Mivel a kutya se volt kiváncsi az általatok megszavazott, általam kiötlött Budai-hegység beli túrámra, becsatlakoztam egy másik bandához. Meg kell mondjam, még aktívan élt bennem az Adventures-ös múltkori bohóckodás, ahol a túravezető nem kilométerben, hanem kocsmában mérte a távot, és pár esőcsepptől úgy bvevadult, hogy simán elhagyta a menet végét... szóval valami hasonlóra számítottam. Keserű szájízzel álltam meg fél kilenckor a meghírdetett helyen, és legnagyobb sajnálatomra, még háromnegyedkor sem állt mellém senki. Azt hittem potyára szobroztam, amikoris megtörtént a csoda. Egy tetőtöl talpig terepszínű figura jött oda hozzám, hogy mire várok, talána bejgli túrára? Felcsillant a remény, talán még is lesz itt ma valami. Azért a biztonság esetére bepöccintettem a GPS-t, maximum track-back, és nem tudok eltévedni. Perceken belül hatalmasra duzzadt a várakozók száma, majd megjött Karcsi bácsi is,mindenkinek bemutatkozott, kezet fogott, puszit osztott, mosolygott, volt aki visszonozta is, szóvallehetett látni, hogy vegyes a banda. Első kellemes meglepetés: eligazítás rögtön az elején, névsor írással egybekötve. Megbeszéltük merre megyünk, hol állunk meg, mikor járnak a buszok. Ha valaki késik, lemarad, lábát töri ezért lelassul, nem baj, mert megvárjuk. Második meglepetés: Karcsi bácsi fontosnak tartotta (mert hogy az is), hogy tudja, van-e valakinek valami baja, betegsége, amire vigyelni kell. Itt már egy egész komoly reménysugár volt, hogy ez jó nap lesz. Pontosan indultunk 2 csoportban, bár végül egy busszal érkeztünk Normafához, mert a másik lerobbant. Ismételt bemutatkozás, eligazitás mindazokkedvéért akik feledékenyek,illetve akik ott csatlakoztak, majd bevetettük magunkat a rengetegbe. Hó már nem volt. Olyan rettentően hideg sem. A tempó eleinte lassúnak tűnt, én gyorsabban szoktam menni, de belátom, én vagyok az aki mindig rohan. Már is sokat tanultam. Az út elég saras volt, itt-ott jeges részekkel, de megúsztuk különösebb tanyálás nélkül. Az idő hol derűs, napos, hol borongós, szeles. Olyan "mindjárt leszakad az ég" érzést keltett. A természet még alszik, bár a korai rügyek már pattanás előtt vannak, nagyra duzzadt zöld színben pompáztak. A levegő végre tiszta, hiszen fújt a szél és éppen ezért jól esett levegőt venni. Legalább is legtöbbször. Nem állhatom meg, hogy elpanaszoljam, valaki útközben rágyújtott. Szerencséjére csak a szagát éreztem. Sose fogom megérteni, hogy lehet valaki olyan bunkó, olyan utolsó tirpák, hogy ott, ahol más a jó levegőt keresi, egyszerűen belefüstöl a levegőbe. Fúj! Az ilyennek semmi jót nem tudok (és nem is akarok) kívánni. Na de folytatom a jó élményekkel, hiszen azokból bőségesen akadt ma. Normafa után a Csacsi rét, majd a Végvári szikla következett. Itt ért a legkellemesebb meglepetés. Karcsi bácsi mesélni kezdett. Nem az életéről, és nem is a száraz tényekről, hanem arról amit látunk. Látszik, hogy van már pár év gyakorlata. " Ez itt dolomit, kalcium karbonát, 10-20% magnéziummal. Ki tudja hány éves? Egészen pontosan 22 millió.
Eocén utáni. A monda úgy tartja, aki a sziklát megkerüli, szerencséje lesz......" és így folytatta pár percen keresztül, majd innentől kezdve, minden megállónál, érdekes helyen, akármerre is jártunk. Megálltunk ha gombát láttunk, megbökdöstük a pöffeteget, meghúzkodtuk júdás fülét, megvizsgáltunk egy mohapárnát, felfedeztünk pár szarka tollat, ... egy szó mint száz, 5 éve mást se csinálok az egyetemen, mint amit ma csináltam. Éppenséggel már únhattam is volna, de nem. Mert ez jó volt. De nem ez volt a legjobb! Számomra a favorit az a kis levágás volt, ami nem úton vezetett. Irány a dzsindzsa, pár száz méteren át. Jól esett átmozgatni a bokámat, a térdemet, érezni, hogy arra járok, ahol elöttem csaka disznók túrtak. Számomra ez jelentette a nap fénypontját. Láttunk még számtalan csodát, csak úgy az említés szintjén pl. egy régi hangárt, Sorrento szikláit, és még a Mária szakadékban is megfordultunk. Mind mind csodás hely volt. Sokat fotóztunk, Karcsi bácsi szeret fotózni. Persze ügyelt rá, hogy legtöbször spontán hatású legyen a kép, de ez nem mindig volt így a valóságban. Ezen kívül ami nagyon meghatott, és ezentúl én is így teszek: Karcsi bácsi cseles! 11km-re hírdette a túrát, és minden állomásnál azt mondta, "túl vagyunk a nehezén, már csak egy kicsi kell, nem megyünk már fölfele,..." és valahogy a végéig fel sem tűntek a méterek. 15km-re sikeredett a vége, de csak annyira fáradtam le, mint máskor 5km-től. Rá kell jönnöm, van még mit tanulnom, mert túrát vezetni nem annyit jelent, hogy te mész elöl. Annál sokkal több. Azt hiszem ha tudok, legközelebb is elmegyek Karcsi bácsi túrájára. Bátran ajánlom bárkinek! Soraim ezzel zárom, mot következzenek a képek, térképek, és egy videó arról, hogyan készül a jó "spontán csoportkép".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése