Zempléni kalandok

Május elseje alkalmából egy régóta esedékes kirándulást terveztünk kedvesemmel. A nagy készülődés közben ráeszméltünk, hogy május elsején csurig lesznek az ösvények, ezzel az erővel akár a városban is sétálhatunk egyet, így a túra el lett halasztva egy héttel, május 8-ra.

Sokáig gondolkodtunk, mit kellene megnéznünk. Szerettünk volna Aggtelekre menni, de abból fél nap lett volna az utazás. Jó lett volna Szilvásváradra elmenni, de arra olyan lehetetlen időpontokban indult volna vonat, hogy nem tudtunk volna egy jót sétálni sem. Síkvidék szóba se jöhetett, már elteltünk a végtelen róna látványával. Hegyeket akartunk! Így esett választásunk a Zemplénre. Véletlen akadtunk rá az interneten a ZemplénKalandpark oldalára, rögtön el is nyerte tetszésünket ajánlatuk. Szerda kora reggel indultunk, Szerencsi átszállással érkeztünk meg Sátoraljaújhely vonatállomására. Szép épület, rendben van tartva, kellemes első benyomás. Az út, amin mennünk kellett terebélyes fákkal szegélyezett, árnyas, a házak szépek, fejlődő kisváros hangulatát idézik. Van itt egy dohánygyár is, nem reklámozom név szerint, hiszen nem szívlelem a dohányzást (hogy édesapám szavaival éljek: Azt is gyűlölöm, aki nem gyűlöli!), de a nyers dohány illata kellemesen terjengett a kerítés mellett. Nem sokára elértük a városközpontot. Nagyon szép, frissen felújított, térkövezett, fásított. Ha valaki napot akar, talál napos padot, ha árnyékra vágyik, azt is meg tudja oldani. A sok szépség között feltűnt, hogy a város bővelkedik a fagyizókban (a Word szerint ez egy értelmetlen szó, gagyizót javasol helyette).  Szinte minden sarkon találni nyalni valót, van ahol közvetlen egymás mellett kettőt is.  Ismerős révén kaptuk a drótot, hogy a legjobb fagyit a polgármesteri hivatallal szemben kaphatjuk. A helyszín felderítése közben két lehetséges objektumot is felfedeztünk, és tanácstalanul ácsorogtunk előttük, vajon melyik rejti a "numero unó" fagylaltot. Végül a Kövér cukrászda kézműves fagyija mellett döntöttünk. Süti hegyek, fagylalt halmok. Ízlésesen berendezett helység, látványra mindenképpen maximum pontot érdemel. Árban sem szállt el, a legtöbb süti 200Ft, a fagyi 160Ft=gömb, és nem húzzák le a kanalat. Bár a soron következő fél epret arrébb kotorta az eladó hölgy, és nem tette a fagyim tetejére.  FELHÁBORÍTÓ! A fagyi, pláne eper nélkül (!!!) finom, de nem nagy durranás, mindazonáltal melegben életmentő lehet. Tovább sétálva, bámészkodva továbbra is meglepődve láttuk, hogy minden rendezett és tiszta. Rengeteg közterületest láttunk, mind szép láthatósági mellényekben, távol keleti felirattal a hátán. Hogy mit jelent, és miért a kínai krix-krax (ezt x-szel kell írni?) azt nem sikerült kideríteni. De a köztisztaságon felül is rendben van a látvány. Pedig ugye Borsod, meg határmente meg minden, de abszolút nem ilyen benyomást kelt az összkép. Magunk mögött hagyva a sétáló utcát, kertvárosi részre értünk, forgalmas út mellett, majd a város határáig. Elmentünk a Hősök temetője mellett is, és bár képet nem csináltam, érdemes megnézni. Régi, egyszerű kő fejfák erdeje várja az érkezőket, különös látványt nyújtva a bámészkodóknak. A temetőknek szerintem egyébként is mindig vagy egy sajátos varázs, de ez különösen tetszett. Mivel a nap igazán kitett magáért, és Katám elfelejtett kalapot hozni, tettünk egy rövid kitérőt a helyi bevásárló komplexumba, és gazdagodtunk egy piros szegélyű szalmakalappal, majd végre célegyenesbe fordultunk. Elhalkult az út zaja, előkerültek a madarak és a zöld. Gyönyörű, hotel fogadott minket, egyszerű formákkal, köves díszítéssel, négy csillaggal. Ennek ellenére zabolázott árakkal várja az éhezőket. Mi nem tértünk be, házi zsíros deszkát nem nyomja le holmi túrós csuszás harcsapaprikás! A hotel mellett a kalandpark egyik épületét pillantottuk meg, fogalmazzunk úgy, hogy a bejáratát.  Megnéztük a libegőt, a János-hegyi ehhez képest… hát nem sok. De van itt bob is, irány a kassza, jegyet kérek bobra, MOST! Egy kör a bobon kb 8 perc. Ebből 6 perc felfelé vezet, 2 az esze veszett száguldás lefelé. Nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget az erdőből kiszűrődő sikítozásnak, egyrészt mert a tájjal voltunk elfoglalva, másrészt mert a honlapon írták, a bob 30km/h-nál automatikusan fékez. Annyival meg egy jobb bicikliúton is teker az ember. Figyelni kellett volna! Nem fékez! Kedvesem úgy vélte, én leszek a lekvár, aki nem mer majd sebesen csúszni. Ha ennek nem ad hangot, lehet, hogy igaza is lett volna, de ne hogy már igaza legyen, bátran gázt adtam a pályán. A pálya csúcs szuper, hullámvasutas beütéssel, a sebességről meg annyit, fejtetőig érő háttámlás ülés, biztonsági öv, lábtartó, kapaszkodó, és még is lehet aggódni, hogy
egy-egy kanyarban az ember ne menjen tovább egyenesen.  Siklás után következett a libegő. Természetesen itt is én voltam ügyeletes pudingnak kinevezve, de ez a feltevés is hamar megdőlt. Meredeken, magasra emelkedett a kosár, mi meg lábunkat lógattuk a zöld fű felett. Negyed órán át tartott az út felfelé, volt idő nézelődni, szokni a helyzetet. Fél távon, mert hogy itt ilyen is van, két lánctalpas hókotróval találkoztunk, amint a mozgássérült parkolóban pihengettek nyári szabadságuk alatt. Azért ez furcsa volt, hogy a park üzemeltetője a saját parkolójában nem tartja a rendet. Végül felértünk a hegy tetejére, a kilátóba, ahol közel 1000 szúnyog várt ránk éhesen. Nem bámészkodtunk, gyorsan a kilátó tetején találtuk magunkat.  A kilátás nagyon szép volt, bár kicsit párásra sikerült az idő, úgy 10-15 km-re egész jól el lehetett látni.  Sátoraljaújhely a magasból nézve is szép. Nem látni lepukkant részeket, putrikat, dominál a téglavörös tetőcserép. Továbbra sem látszott semmi a városról hallható negatív kritikákból semmi bizonyíték. Utolért miket egy középiskolás kiránduló csoport, nagyon tetszett nekik a fém kilátó, dobogtak, dübörögtek is rajta, rögtönözve egy kis 3-4es erősségű földrengés szimulációt. Szerencsére hamar megunták, és elsétáltak. Utoljára még elkaptuk az egyik tanárnőt, hogy készítsen rólunk egy fotót, ha nem túl nagy kérés, és örömmel segített is, ám a nagy pózolást megzavarta egy kósza szellő, mely magával ragadta kedvesem új kalapját. Persze a kalap törvényszerűleg csalánba esett, és a szokásostól eltérően rövidnadrág volt rajtam. Hősies helytállásom jutalma egy boldog mosoly, és némi puszi volt, mely feledtette viszkető lábaim bizsergését egy időre. Lefelé sétáltunk kicsit, féltávig nagyjából. Itt indulnak a kalandtúrák, és a bob is itt kapcsol lejtmenetbe. Betértünk a büfébe, kedvesen elcseverésztünk a pultossal, meglepetésünkre, 25 éves helyi tapasztalatával nem ajánlotta a várost költözködni vágyóknak. Mesélt néhány cifrát, ezek után egyet kellett értenünk vele, bár a felvázolt balhéknak csak a híradóban látni nyomát, mert a város vezetése sikeresen köszörülgeti a városképen esett csorbákat. Ismét libegőre szálltunk, és most már elő került a fényképező gép is. Beszélgettünk, oldódtunk a magasban, de ismét kósza szellő zavarta meg bámészkodásunk, és magával ragadta a piros kalapot. Ezúton jelezném minden kedves turista társunknak, hogy a Zempléni kalandpark területén, a libegő vonalán talált új, piros karimás szalmakalapot szerető gazdája hazavárja, név és cím a szerkesztőségben. Leértünk, és elfogyott, amit eddig terveztünk. Pontosabban minden, amit látni szerettem volna, a hegy túloldalán volt, és időnk fogyni kezdett. A kilátóból láttunk pár tavat, lent észrevettük a tábláját is, így elindultunk Rudabányácskára, a Smaragdvölgyi pihenőparkba. Valamivel több mint 5km erdei út vezetett oda, sűrű gyertyánoson át, igazi vadregényes táj (leszámítva az aszfaltozott utat…) Csak azt sajnálom, hogy állatokat nem láttunk. Tudom én, hogy az 5-ös lottó esélyesebb, mint egy hiúzt megpillantani, de ha már Zemplén, akkor az hiúzostul kerek. Nem így alakult, de volt más csodálni való. Rudabányácska apró falu, zömmel szlovák kisebbséggel. Útjai mentén orgona sorok, minden udvar legapróbb szeglete is zöldellett.  A falun túl elértük a pihenő parkot. Hangulatos étteremmel, vízi biciklivel várják az érkezőket. Mi kiültünk egy stégre, és csak bámészkodtunk. Apró fekete pöttyök ezrei vonzották tekintetünket a vízre. Nem túlzok, ha azt mondom, több ezer ebihal fickándozott a tó vizében. Egy döglött kárászra úgy vetették rá magukat, ahogy a filmbéli piranhak esnek neki a vízbe pottyant főhősnek. Gondoltam kicsit felkavarom életterüket, és benyúltam közéjük. Nem ijedtek meg, inkább érdeklődve úszkálták körbe tenyerem, majd nekiláttak megcsócsálni bőrömet. Ez persze nem vérző csonkokban és csupasz csontok látványában mutatkozott meg, hanem eszeveszettül csikiztek. Nagy divatja van a halterápiának, itt egész olcsón meg lehet úszni, természetes körülmények között. Lassacskán elfogyott az időnk, vissza kellett indulnunk a vonatállomásra. A rudabányácskai buszt pont lekéstük, így maradt a kutyagolás. szűk két óra alatt vissza is értünk azon az úton, amin jöttünk. A vonatra nem sokat kellett várni, ám a szerencsi átszállásra közel egy órás szünettel készülhettünk, így sétáltunk egyet ott is. Szomjasak voltunk, így beültünk egy random italozóba, ahol házi sört is mértek. Kellemesen hideg, aranyló sárga, telt ízű, még sem őrült módjára habzó nedűt kaptunk, ami még híresen sörellenes kedvesem tetszését is elnyerte! Az ivó az állomás jobb szélén található, lottózóként is funkcionál, nevet nem tudok, de ajánlott felkeresni. Tovább sétálva a csokigyár mellett haladtunk, egy helyen ennek bizonyítékaként olvadt csoki illata töltötte be a járdát. A gyár után a hajdani Szerencsi cukorgyár lehangoló maradványait találtuk, rozsdásodó kerítés, omladozó falak képében. Kár érte. Az egyetlen dolog, ami még működött, a kapu tetejére szerelt óra volt. Bizonyosan mért már jobb időket is. Végre jött a vonat, indulhattunk haza. Debrecenben vacsora gyanánt gyroszsal zártuk a napot, és a közel 20km-re sikerült túránktól elcsigázva lassacskán hazakeveredtünk.

Száraz tények:

• A bob pálya hossza a GPS szerint valamivel több, mint 1km.
• Az átlagsebesség a pályán 30km/h (tehát az igazán vad részeken 40-45km/h simán meg kellett, hogy legyen)
• A libegő hossza kb. 1200m, amit bő negyed óra alatt tesz meg. Átlagos magassága számomra tűréshatáron mozog.
• Az árak mérsékeltek, nem kell minden héten menni.
• A város, a táj, a falu… minden szép! Megéri megnézni!
• A túra hossza kb. 20km (+bob +libegő)

Most pedig szokás szerint: Képek, és videó