Május elseje alkalmából egy régóta esedékes kirándulást
terveztünk kedvesemmel. A nagy készülődés közben ráeszméltünk, hogy május
elsején csurig lesznek az ösvények, ezzel az erővel akár a városban is
sétálhatunk egyet, így a túra el lett halasztva egy héttel, május 8-ra.
Sokáig gondolkodtunk, mit kellene megnéznünk. Szerettünk
volna Aggtelekre menni, de abból fél nap lett volna az utazás. Jó lett volna
Szilvásváradra elmenni, de arra olyan lehetetlen időpontokban indult volna
vonat, hogy nem tudtunk volna egy jót sétálni sem. Síkvidék szóba se jöhetett,
már elteltünk a végtelen róna látványával. Hegyeket akartunk! Így esett
választásunk a Zemplénre. Véletlen akadtunk rá az interneten a ZemplénKalandpark oldalára, rögtön el is nyerte tetszésünket ajánlatuk. Szerda kora
reggel indultunk, Szerencsi átszállással érkeztünk meg Sátoraljaújhely
vonatállomására. Szép épület, rendben van tartva, kellemes első benyomás. Az
út, amin mennünk kellett terebélyes fákkal szegélyezett, árnyas, a házak
szépek, fejlődő kisváros hangulatát idézik. Van itt egy dohánygyár is, nem
reklámozom név szerint, hiszen nem szívlelem a dohányzást (hogy édesapám szavaival
éljek: Azt is gyűlölöm, aki nem gyűlöli!), de a nyers dohány illata kellemesen
terjengett a kerítés mellett. Nem sokára elértük a városközpontot. Nagyon szép,
frissen felújított, térkövezett, fásított. Ha valaki napot akar, talál napos
padot, ha árnyékra vágyik, azt is meg tudja oldani. A sok szépség között
feltűnt, hogy a város bővelkedik a fagyizókban (a Word szerint ez egy értelmetlen
szó, gagyizót javasol helyette).
Szinte minden sarkon találni nyalni valót, van ahol közvetlen egymás mellett kettőt is. Ismerős révén kaptuk a drótot, hogy a legjobb
fagyit a polgármesteri hivatallal szemben kaphatjuk. A helyszín felderítése közben
két lehetséges objektumot is felfedeztünk, és tanácstalanul ácsorogtunk
előttük, vajon melyik rejti a "numero unó" fagylaltot. Végül a Kövér cukrászda kézműves
fagyija mellett döntöttünk. Süti hegyek, fagylalt halmok. Ízlésesen berendezett
helység, látványra mindenképpen maximum pontot érdemel. Árban sem szállt el, a
legtöbb süti 200Ft, a fagyi 160Ft=gömb, és nem húzzák le a kanalat. Bár a soron
következő fél epret arrébb kotorta az eladó hölgy, és nem tette a fagyim
tetejére. FELHÁBORÍTÓ! A fagyi, pláne
eper nélkül (!!!) finom, de nem nagy durranás, mindazonáltal melegben életmentő
lehet. Tovább sétálva, bámészkodva továbbra is meglepődve láttuk, hogy minden
rendezett és tiszta. Rengeteg közterületest láttunk, mind szép láthatósági
mellényekben, távol keleti felirattal a hátán. Hogy mit jelent, és miért a
kínai krix-krax (ezt x-szel kell írni?) azt nem sikerült kideríteni. De a
köztisztaságon felül is rendben van a látvány. Pedig ugye Borsod, meg
határmente meg minden, de abszolút nem ilyen benyomást kelt az összkép. Magunk
mögött hagyva a sétáló utcát, kertvárosi részre értünk, forgalmas út mellett,
majd a város határáig. Elmentünk a Hősök temetője mellett is, és bár képet nem
csináltam, érdemes megnézni. Régi, egyszerű kő fejfák erdeje várja az
érkezőket, különös látványt nyújtva a bámészkodóknak. A temetőknek szerintem
egyébként is mindig vagy egy sajátos varázs, de ez különösen tetszett. Mivel a
nap igazán kitett magáért, és Katám elfelejtett kalapot hozni, tettünk egy rövid
kitérőt a helyi bevásárló komplexumba, és gazdagodtunk egy piros szegélyű
szalmakalappal, majd végre célegyenesbe fordultunk. Elhalkult az út zaja,
előkerültek a madarak és a zöld. Gyönyörű, hotel fogadott minket, egyszerű formákkal,
köves díszítéssel, négy csillaggal. Ennek ellenére zabolázott árakkal várja az
éhezőket. Mi nem tértünk be, házi zsíros deszkát nem nyomja le holmi túrós
csuszás harcsapaprikás! A hotel mellett a kalandpark egyik épületét
pillantottuk meg, fogalmazzunk úgy, hogy a bejáratát. Megnéztük a libegőt, a János-hegyi ehhez
képest… hát nem sok. De van itt bob is, irány a kassza, jegyet kérek bobra,
MOST! Egy kör a bobon kb 8 perc. Ebből 6 perc felfelé vezet, 2 az esze veszett
száguldás lefelé. Nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget az erdőből
kiszűrődő sikítozásnak, egyrészt mert a tájjal voltunk elfoglalva, másrészt
mert a honlapon írták, a bob 30km/h-nál automatikusan fékez. Annyival meg egy
jobb bicikliúton is teker az ember. Figyelni kellett volna! Nem fékez! Kedvesem
úgy vélte, én leszek a lekvár, aki nem mer majd sebesen csúszni. Ha ennek nem
ad hangot, lehet, hogy igaza is lett volna, de ne hogy már igaza legyen, bátran
gázt adtam a pályán. A pálya csúcs szuper, hullámvasutas beütéssel, a
sebességről meg annyit, fejtetőig érő háttámlás ülés, biztonsági öv, lábtartó,
kapaszkodó, és még is lehet aggódni, hogy
egy-egy kanyarban az ember ne menjen tovább egyenesen. Siklás után következett a libegő. Természetesen itt is én voltam ügyeletes pudingnak kinevezve, de ez a feltevés is hamar megdőlt. Meredeken, magasra emelkedett a kosár, mi meg lábunkat lógattuk a zöld fű felett. Negyed órán át tartott az út felfelé, volt idő nézelődni, szokni a helyzetet. Fél távon, mert hogy itt ilyen is van, két lánctalpas hókotróval találkoztunk, amint a mozgássérült parkolóban pihengettek nyári szabadságuk alatt. Azért ez furcsa volt, hogy a park üzemeltetője a saját parkolójában nem tartja a rendet. Végül felértünk a hegy tetejére, a kilátóba, ahol közel 1000 szúnyog várt ránk éhesen. Nem bámészkodtunk, gyorsan a kilátó tetején találtuk magunkat. A kilátás nagyon szép volt, bár kicsit párásra sikerült az idő, úgy 10-15 km-re egész jól el lehetett látni. Sátoraljaújhely a magasból nézve is szép. Nem látni lepukkant részeket, putrikat, dominál a téglavörös tetőcserép. Továbbra sem látszott semmi a városról hallható negatív kritikákból semmi bizonyíték. Utolért miket egy középiskolás kiránduló csoport, nagyon tetszett nekik a fém kilátó, dobogtak, dübörögtek is rajta, rögtönözve egy kis 3-4es erősségű földrengés szimulációt. Szerencsére hamar megunták, és elsétáltak. Utoljára még elkaptuk az egyik tanárnőt, hogy készítsen rólunk egy fotót, ha nem túl nagy kérés, és örömmel segített is, ám a nagy pózolást megzavarta egy kósza szellő, mely magával ragadta kedvesem új kalapját. Persze a kalap törvényszerűleg csalánba esett, és a szokásostól eltérően rövidnadrág volt rajtam. Hősies helytállásom jutalma egy boldog mosoly, és némi puszi volt, mely feledtette viszkető lábaim bizsergését egy időre. Lefelé sétáltunk kicsit, féltávig nagyjából. Itt indulnak a kalandtúrák, és a bob is itt kapcsol lejtmenetbe. Betértünk a büfébe, kedvesen elcseverésztünk a pultossal, meglepetésünkre, 25 éves helyi tapasztalatával nem ajánlotta a várost költözködni vágyóknak. Mesélt néhány cifrát, ezek után egyet kellett értenünk vele, bár a felvázolt balhéknak csak a híradóban látni nyomát, mert a város vezetése sikeresen köszörülgeti a városképen esett csorbákat. Ismét libegőre szálltunk, és most már elő került a fényképező gép is. Beszélgettünk, oldódtunk a magasban, de ismét kósza szellő zavarta meg bámészkodásunk, és magával ragadta a piros kalapot. Ezúton jelezném minden kedves turista társunknak, hogy a Zempléni kalandpark területén, a libegő vonalán talált új, piros karimás szalmakalapot szerető gazdája hazavárja, név és cím a szerkesztőségben. Leértünk, és elfogyott, amit eddig terveztünk. Pontosabban minden, amit látni szerettem volna, a hegy túloldalán volt, és időnk fogyni kezdett. A kilátóból láttunk pár tavat, lent észrevettük a tábláját is, így elindultunk Rudabányácskára, a Smaragdvölgyi pihenőparkba. Valamivel több mint 5km erdei út vezetett oda, sűrű gyertyánoson át, igazi vadregényes táj (leszámítva az aszfaltozott utat…) Csak azt sajnálom, hogy állatokat nem láttunk. Tudom én, hogy az 5-ös lottó esélyesebb, mint egy hiúzt megpillantani, de ha már Zemplén, akkor az hiúzostul kerek. Nem így alakult, de volt más csodálni való. Rudabányácska apró falu, zömmel szlovák kisebbséggel. Útjai mentén orgona sorok, minden udvar legapróbb szeglete is zöldellett. A falun túl elértük a pihenő parkot. Hangulatos étteremmel, vízi biciklivel várják az érkezőket. Mi kiültünk egy stégre, és csak bámészkodtunk. Apró fekete pöttyök ezrei vonzották tekintetünket a vízre. Nem túlzok, ha azt mondom, több ezer ebihal fickándozott a tó vizében. Egy döglött kárászra úgy vetették rá magukat, ahogy a filmbéli piranhak esnek neki a vízbe pottyant főhősnek. Gondoltam kicsit felkavarom életterüket, és benyúltam közéjük. Nem ijedtek meg, inkább érdeklődve úszkálták körbe tenyerem, majd nekiláttak megcsócsálni bőrömet. Ez persze nem vérző csonkokban és csupasz csontok látványában mutatkozott meg, hanem eszeveszettül csikiztek. Nagy divatja van a halterápiának, itt egész olcsón meg lehet úszni, természetes körülmények között. Lassacskán elfogyott az időnk, vissza kellett indulnunk a vonatállomásra. A rudabányácskai buszt pont lekéstük, így maradt a kutyagolás. szűk két óra alatt vissza is értünk azon az úton, amin jöttünk. A vonatra nem sokat kellett várni, ám a szerencsi átszállásra közel egy órás szünettel készülhettünk, így sétáltunk egyet ott is. Szomjasak voltunk, így beültünk egy random italozóba, ahol házi sört is mértek. Kellemesen hideg, aranyló sárga, telt ízű, még sem őrült módjára habzó nedűt kaptunk, ami még híresen sörellenes kedvesem tetszését is elnyerte! Az ivó az állomás jobb szélén található, lottózóként is funkcionál, nevet nem tudok, de ajánlott felkeresni. Tovább sétálva a csokigyár mellett haladtunk, egy helyen ennek bizonyítékaként olvadt csoki illata töltötte be a járdát. A gyár után a hajdani Szerencsi cukorgyár lehangoló maradványait találtuk, rozsdásodó kerítés, omladozó falak képében. Kár érte. Az egyetlen dolog, ami még működött, a kapu tetejére szerelt óra volt. Bizonyosan mért már jobb időket is. Végre jött a vonat, indulhattunk haza. Debrecenben vacsora gyanánt gyroszsal zártuk a napot, és a közel 20km-re sikerült túránktól elcsigázva lassacskán hazakeveredtünk.
egy-egy kanyarban az ember ne menjen tovább egyenesen. Siklás után következett a libegő. Természetesen itt is én voltam ügyeletes pudingnak kinevezve, de ez a feltevés is hamar megdőlt. Meredeken, magasra emelkedett a kosár, mi meg lábunkat lógattuk a zöld fű felett. Negyed órán át tartott az út felfelé, volt idő nézelődni, szokni a helyzetet. Fél távon, mert hogy itt ilyen is van, két lánctalpas hókotróval találkoztunk, amint a mozgássérült parkolóban pihengettek nyári szabadságuk alatt. Azért ez furcsa volt, hogy a park üzemeltetője a saját parkolójában nem tartja a rendet. Végül felértünk a hegy tetejére, a kilátóba, ahol közel 1000 szúnyog várt ránk éhesen. Nem bámészkodtunk, gyorsan a kilátó tetején találtuk magunkat. A kilátás nagyon szép volt, bár kicsit párásra sikerült az idő, úgy 10-15 km-re egész jól el lehetett látni. Sátoraljaújhely a magasból nézve is szép. Nem látni lepukkant részeket, putrikat, dominál a téglavörös tetőcserép. Továbbra sem látszott semmi a városról hallható negatív kritikákból semmi bizonyíték. Utolért miket egy középiskolás kiránduló csoport, nagyon tetszett nekik a fém kilátó, dobogtak, dübörögtek is rajta, rögtönözve egy kis 3-4es erősségű földrengés szimulációt. Szerencsére hamar megunták, és elsétáltak. Utoljára még elkaptuk az egyik tanárnőt, hogy készítsen rólunk egy fotót, ha nem túl nagy kérés, és örömmel segített is, ám a nagy pózolást megzavarta egy kósza szellő, mely magával ragadta kedvesem új kalapját. Persze a kalap törvényszerűleg csalánba esett, és a szokásostól eltérően rövidnadrág volt rajtam. Hősies helytállásom jutalma egy boldog mosoly, és némi puszi volt, mely feledtette viszkető lábaim bizsergését egy időre. Lefelé sétáltunk kicsit, féltávig nagyjából. Itt indulnak a kalandtúrák, és a bob is itt kapcsol lejtmenetbe. Betértünk a büfébe, kedvesen elcseverésztünk a pultossal, meglepetésünkre, 25 éves helyi tapasztalatával nem ajánlotta a várost költözködni vágyóknak. Mesélt néhány cifrát, ezek után egyet kellett értenünk vele, bár a felvázolt balhéknak csak a híradóban látni nyomát, mert a város vezetése sikeresen köszörülgeti a városképen esett csorbákat. Ismét libegőre szálltunk, és most már elő került a fényképező gép is. Beszélgettünk, oldódtunk a magasban, de ismét kósza szellő zavarta meg bámészkodásunk, és magával ragadta a piros kalapot. Ezúton jelezném minden kedves turista társunknak, hogy a Zempléni kalandpark területén, a libegő vonalán talált új, piros karimás szalmakalapot szerető gazdája hazavárja, név és cím a szerkesztőségben. Leértünk, és elfogyott, amit eddig terveztünk. Pontosabban minden, amit látni szerettem volna, a hegy túloldalán volt, és időnk fogyni kezdett. A kilátóból láttunk pár tavat, lent észrevettük a tábláját is, így elindultunk Rudabányácskára, a Smaragdvölgyi pihenőparkba. Valamivel több mint 5km erdei út vezetett oda, sűrű gyertyánoson át, igazi vadregényes táj (leszámítva az aszfaltozott utat…) Csak azt sajnálom, hogy állatokat nem láttunk. Tudom én, hogy az 5-ös lottó esélyesebb, mint egy hiúzt megpillantani, de ha már Zemplén, akkor az hiúzostul kerek. Nem így alakult, de volt más csodálni való. Rudabányácska apró falu, zömmel szlovák kisebbséggel. Útjai mentén orgona sorok, minden udvar legapróbb szeglete is zöldellett. A falun túl elértük a pihenő parkot. Hangulatos étteremmel, vízi biciklivel várják az érkezőket. Mi kiültünk egy stégre, és csak bámészkodtunk. Apró fekete pöttyök ezrei vonzották tekintetünket a vízre. Nem túlzok, ha azt mondom, több ezer ebihal fickándozott a tó vizében. Egy döglött kárászra úgy vetették rá magukat, ahogy a filmbéli piranhak esnek neki a vízbe pottyant főhősnek. Gondoltam kicsit felkavarom életterüket, és benyúltam közéjük. Nem ijedtek meg, inkább érdeklődve úszkálták körbe tenyerem, majd nekiláttak megcsócsálni bőrömet. Ez persze nem vérző csonkokban és csupasz csontok látványában mutatkozott meg, hanem eszeveszettül csikiztek. Nagy divatja van a halterápiának, itt egész olcsón meg lehet úszni, természetes körülmények között. Lassacskán elfogyott az időnk, vissza kellett indulnunk a vonatállomásra. A rudabányácskai buszt pont lekéstük, így maradt a kutyagolás. szűk két óra alatt vissza is értünk azon az úton, amin jöttünk. A vonatra nem sokat kellett várni, ám a szerencsi átszállásra közel egy órás szünettel készülhettünk, így sétáltunk egyet ott is. Szomjasak voltunk, így beültünk egy random italozóba, ahol házi sört is mértek. Kellemesen hideg, aranyló sárga, telt ízű, még sem őrült módjára habzó nedűt kaptunk, ami még híresen sörellenes kedvesem tetszését is elnyerte! Az ivó az állomás jobb szélén található, lottózóként is funkcionál, nevet nem tudok, de ajánlott felkeresni. Tovább sétálva a csokigyár mellett haladtunk, egy helyen ennek bizonyítékaként olvadt csoki illata töltötte be a járdát. A gyár után a hajdani Szerencsi cukorgyár lehangoló maradványait találtuk, rozsdásodó kerítés, omladozó falak képében. Kár érte. Az egyetlen dolog, ami még működött, a kapu tetejére szerelt óra volt. Bizonyosan mért már jobb időket is. Végre jött a vonat, indulhattunk haza. Debrecenben vacsora gyanánt gyroszsal zártuk a napot, és a közel 20km-re sikerült túránktól elcsigázva lassacskán hazakeveredtünk.
Száraz tények:
- A bob pálya hossza a GPS szerint valamivel több, mint 1km.
- Az átlagsebesség a pályán 30km/h (tehát az igazán vad részeken 40-45km/h simán meg kellett, hogy legyen)
- A libegő hossza kb. 1200m, amit bő negyed óra alatt tesz meg. Átlagos magassága számomra tűréshatáron mozog.
- Az árak mérsékeltek, nem kell minden héten menni.
- A város, a táj, a falu… minden szép! Megéri megnézni!
- A túra hossza kb. 20km (+bob +libegő)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése